~Futópálya~

...

Amikor megérkeztem ebbe a porfészekbe, ahogy az anyámék illették a helyet, nekem máris barátságosabbnak tetszett, mint a repülőgépről. Ha nekik nem jön be valami, számomra máris szebbnek tűnik, mint egyébként. Furcsa egy tulajdonság, de ez van. A ház, ahova költöztünk egész jó kéró, persze csöppet sem olyan fényűző, mint a Los Angeles-i luxuslakásunk, de a szerepeim alkalmával készített fotókkal egész pofás lett az én külön bejáratú magánhelyiségem. Ami jobban tetszett ebben a házban, hogy alig kellett a szüleimmel találkoznom - még arra kevés időre sem, amikor máskülönben látnám őket - azaz étkezések alkalmával, ugyanis a lakáson két bejárat volt. Egy a keleti és egy a nyugati szárnyhoz tartozó ajtó. Külön kulcs és ami az egésznek nevetséges hatást kölcsönzött, hogy anyám, Iren, azzal magyarázta a két ajtót, hogy minél kényelmesebben, halkabban közlekedhessünk, egymást kevésbé zargatva, mint máskor. Érdekes, hogy én ezt cseppet sem éreztem. Akkora volt az a másik ház is, hogy egy egész menekülttábort elszállásolhattunk volna, úgy, hogy bőven marad még férőhely a vendégeknek.

Két nappal a beköltözés után, útban a suli felé

Átvágtam egy kereszteződésen, közben megszorongattam a zsebemben lapuló beiratkozást hitelesítő papírt. Kíváncsi voltam a helyre, még akkor is, ha elég gyakorlatias és alkalmazkodó vagyok annak teljes tudatában, hogy bárhol megállom a helyem. Érdekelt, hogy milyen színvonalon tanítanak ebben az iskolában és arra is, hogy melyik főszerepet fogom megkapni már az első napon - ahogy az lenni szokott. Reméltem, hogy nem egy unalmas karaktert, amit már vagy 100X eljátszottam. Azt halál lehangolónak találnám. Beléptem a Mary Land- i Művészeti suliba, odanyújtottam a portásnak a lapomat és beljebb léptem. Alapjáraton kellemes helynek tűnt, de inkább azt a barátkozzunk és jó hely ez gyere, mintsem olyan, akik igazán komolyan veszik a tanítást. Ezt, a képességeim nagyarányú fejlődésének értelmében nem találtam biztatónak. Körülkémleltem - megnéztem a friss húst; voltak szőkék, barnák, vörösek, akik közül sokan sejtelmes pillantásokat vetettek rám. Éreztem, hogy a szám sarkában akaratlanul is mosoly bujkál. Jó évetek lesz lányok, megérkeztem!

Amikor megkaptam az órarendet láttam, hogy az első órám ének lesz, majd a második óra lyukas. Az énektanár - akinek még képtelen voltam megjegyezni a nevét, annyira unalmasan oktatott - nem mutatott sok szakmai tudást, sőt úgy gondoltam többet tudok nála és jobb helyem lenne a katedrán, mintsem pondró diákként nyomni a padot. Pár embert kihívott, hogy énekeljenek el egy dalt, majd az ő hangjukat elemeztük; mit kéne rajta javítani, tónusváltások stb. Első osztály... Ezek után, mint megtudtam van edzőpálya, ahol először a futópályát akartam kipróbálni, ahol rögvest megpillantottam valakit. Hmm... eddig ő volt a legdögösebb csaj... A fűben fetrengett; lapos hasáról fel volt húzva a toppja, aranyszőke haja szerteszéjjel omlott szét a feje alatt. Pár kör futás után melléültem.
- Heath Andrews, személyesen. Hát te? - félrebillentettem a fejemet, hogy jobban lássam az arcát anélkül, hogy a szemembe süssön a nap és megzavarjon az elfogyasztandó étel becserkészése közben.

//most akkor Anderson vagy Andrews? //

Farrah

Zavart, hogy nagyon közömbös beszélgetésbe kíván elegyedni velem, holott máshoz vagyok szokva. De, ha már kihívás, akkor gondoltam beleteszek mindent.
- Farrah... elég különlegesnek hangzik. Igen, új fiú a kisvárosban; két napja költöztünk ide. A szüleimnek komoly üzleti elintéznivalójuk van és ideiglenesen itt tartózkodunk. Nem, nekem eszem ágában sem volt ide jönni - a térdemre támaszkodtam és megvakartam a tarkómat. - tudod, Los Angelesben a legjobb színészeti suliba jártam. Apropó - jutott eszembe - te mire szakosodtál?
Biztos voltam benne, hogy ez eléri a kellő hatást. A lányok bírják, ha befolyásos, képzett sráccal találkoznak. Észrevétlenül végigfuttattam a pillantásomat rajta, jobban szemügyre véve a beszélgetőpartneremet.

// Bocsi, elírtam!! //

Farrah

Érdeklődve hallgattam a lányt, ugyanis ezúttal érdekelt, hogy ő mit mond. De amikor észrevettem a hanghordozásán azt a keserű élt, meghökkentem és egyben el is mosolyodtam.
- Sajnálom, ha megsértettem az iskoládat, nem állt szándékomban. - Behunytam az egyik szememet, hogy védekezzek egy kicsit a nap elől, nem sok sikerrel. Farrah egykedvűen visszadőlt a fűbe és tovább folytatta tevékenységet, amit eddig is csinált. Mintha ott se lennék. Nem sokszor fordult elő, hogy ha nem is levegőnek, de átlagosnak néztek. Érdekes érzés volt olyan valaki szemszögéből nézni a világot, aki nem annyira befolyásos, hogy egyfolytában azt lessék mit csinál. Nem érdekelt senkit, hogy mi van rajtam, legfeljebb a normál kereteken belül. A lányok igaz megnéztek maguknak, de nem azzal a tipikus gazdag-srác-biztos-jóbulikat-szervez-ha benyalunk-neki-tuti-meghív hanem a stírölés megengedett mértékéig... Megengedett... Los Angelesben szemérmetlenül bámultam meg akárkit, ugyanis nem vont különösebb következményt maga után. Majd Farrah hirtelen felült, szembe fordult velem és bármi jellegű elvörösödés nélkül vágta az arcomba, hogy egy nagyképű ficsúrnak tart. Persze nem ezzel a vulgárisnak mondható szóhasználattal, de burkoltan a tudtomra adta mit gondol..
- Tudod - somolyogtam az előbbi megnyilvánulásán - te is egy típus vagy. Azt gondolod, hogy különbözöl a többiektől és ezért magadban mindenkit kikritizálsz csupán egy beszélgetésből. Rólam azt hiszed egy találkozásból könnyű levonni konzekvenciát? Aligha! - legyintettem. - De ha már így megemlíted bögyösebb nőtársaid, most egyáltalán nem izgatnak. Főleg ezután. Ez új nekem. És te is új vagy. Ez tetszik - vigyorogtam majd megborzoltam a kezemmel a hajamat. Kíváncsi voltam erre mit lép, de addig is leheveredtem a fűbe; a két kezemet a fejem alá tettem és vártam a kifakadását, mert teljesen biztos voltam benne, hogy bekövetkezik.